A lóért bolondult, a fuvarozásból élt

Tombolt az áprilisi nyár Boldogfalván, a madarak mind a tavaszról énekeltek Gagyi Dénes bácsiék kertjében. A kalapos öregúr a kertben matat, a feleségével hiába szólítgatjuk, bele van melegedve a munkába, nehezen szakítja félbe a tennivalót. Aztán, derekát megpihentetve, a szilvafának dől, elkezdjük felgöngyölíteni az Ócfalván született, de Boldogfalván élt árva gyermek történetét.

1935-re pörgetjük vissza az idő kerekét, Szente Mária ekkor hozta világra gyermekét. Mivel édesapja nem foglalkozott gyermekével, nagyapja, Szente Dénes vette atyai pártfogásába unokáját, megszerettetve vele a gazdálkodást.

– Szomorú volt kicsit a gyermekkora, de aztán kialakult. Abban az időben a papnak és tanítónak földjei voltak, mindig nagyapámat kérték meg, hogy dolgozzon a birtokon, én pedig mellette voltam. Négy osztályt végeztem el, de édesanyámat meggyőzték, adjon a többi fiúval engem is iskolába, Udvarhelyre. Sokat-sokat sírtam ott, amikor kikaptuk a karácsonyi vakációt, úgy eljöttem, oda vissza már nem mentem. Maradtam a gazdaság mellett. Nem volt kötelező, de én befogtam magam a munkába, tíz esztendős koromban már nagyapámmal jártam ganyézni. Tizennégy lehettem, amikor anyám távollétében a mezőn elcseréltem egy borjút csikóra, ez volt az első vásárom. Három napig nem mentem az iskola felé, a szekér után kötöttem a csikót, vittem a mezőre, örvendeztem benne – a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis a vásárt vissza kellett csinálni, a fiú legnagyobb bánatára. Nagyapja megígérte neki ekkor, hogy olyan csikót vesz neki, amit már szekér elé lehet fogni.

A háború végén szemtanúja volt az orosz hadsereg bevonulásának, míg a felnőttek, asszonyok pincékben bujkáltak a katonák elől, a gyermekek érdeklődve figyelték az idegeneket, mit csinálnak a szülőfalujukban.

– Bementek minden házba, a tyúkokat szedték össze, szakasztották el a nyakukat. Az udvarunkra valami millórát hoztak, ott előttem megnyúzta a katona, néha vágott egy-egy darabot a húsból, kínálta nekem is, de mi ilyennel nem foglalkoztunk. A Küküllő felé tartó út az utcánkban volt, a második szomszédunk pont csűrt szeretett volna építeni, a faanyag meg volt vásárolva. Nagy szerencsétlenségére a németek felrobbantották a hidat, az oroszok pedig az ő fájából építettek hidat, hogy a Réten keresztül el tudják hagyni a falut – idézi vissza a régi időket, aztán a kicsi, gondolatbeli kanyar után visszatérünk a lovakhoz.

Tizenhat éves korában elkezdte a fuvarozást, arra kötelezték a falu fogatosait, hogy Zsigmondtelepről fát szállítsanak.

– Muszájfának hívták, mert meg voltak róva a falu fogatosai, menni kellett. Így ment akkor az élet sora, csóró koromban belekezdtem a fuvarozásba. Egy nagygazda örökbe akart venni engem, sokat is tanultam tőle, de nem sikerült aztán. Befogtam magam a munkába, ha nem fuvaroztam, napszámba jártam a marhák előtt, tíz lejért. Mire húsz lettem, már két fájin lovam volt, el voltam szegődve kavicsot fuvarozni Székelykeresztúrra – innen lapátolták vagonokba a szállítmányt, hogy a nagy Szovjetunióba szállítsák utána.

Egy székelymagyarosi jó barátjának köszönhetően ismerte meg élete társát, a magyarosi határban szántott napokon keresztül, mikor megismerkedett egy szemrevaló leánnyal.

– Láttam a kapujuk előtt sepregetni, jól megnéztük egymást akkor. Engem nem vittek el katonának, árvaként a család mellett maradhattam, de huszonhat éves koromig tilos volt megházasodni, mert így annyi lett volna a felmentésnek. Ahogy betöltöttem az évet, másik hónapban meg is esküdtünk. Három-négy szekérrel mentünk Ócfalváról kikérni, az esküvő ott volt, az asztalozás, a barátok, komák, rokonok kínálgatása Ócfalván. Tőlünk volt a zenész is, Váradi Károly bandája zenélt a mulatságon – mondja Dénes bácsi.

Felesége, Juli néni idáig csendesen hallgatja beszélgetésünket, most csatlakozik hozzánk, kiegészítve férje mondandóját.

– Erőst szegény világ volt. A család édesapámmal egész évben dolgozott, miután a búzát beadtuk, annyi maradt, hogy egy pár bakancsot vettünk belőle, ennyit ért az egész éves munka. Hatalmas nagy volt a családunk kertje, tele minden jóval, gyakran piacoztam, Segesvárra, Udvarhelyre vittem kertünk terményeiből. Amikor a közös életünket alakítottuk, akkor az is szempont volt, hogy egy szép, nagy kertünk legyen – részletezi Juli néni, közben a boldogfalvi telekvásárlást, ide költözés körülményeit járjuk körül.

Jóval kevesebben éltek a településen, vendéglátóm szerint 115 házszámot tartottak nyilván akkoriban. Szeretettel emlékeznek vissza a Malom utca korabeli lakóira, akik nagy szeretettel fogadták őket.

– Húszéves koromban már két lovam volt, a bétai és dobói bácsikkal jártam vásárokra, tőlük tanultam a piacozást. Megvettem a csikókat, betanítottam, valamennyi haszonnal eladtam őket, így ment ez. Anyám a tehénnel és a birtokkal beállt a kollektív gazdaságba, én fuvarozásból éltem leginkább. Sorra alakultak a kollektív gazdaságok, a népeket kényszerítették bele, a gazdák pedig adogatták el a lovakat. A barátommal egy alkalommal felmentünk az udvarhelyi piacra, nem kaptunk semmit, már akartuk a bicikliket elvenni, hogy jöjjünk haza, amikor észrevettük a disznópiacról kifelé tartó fogatot, a lovakat nemrég vette meg egy oroszhegyi gazda a környékről. Odamentünk, rákérdeztünk, hogy nem adja-e el őket. Azt válaszolta, hogy este megmondja, mert ha az anyja aláír, beáll a kollektívbe, akkor eladja. Menjek fel este, s akkor meglátjuk. Én valahogy felmentem, bekopogtam egy helyivel, az öreg volt otthon, felgyújtottuk a lámpást, megkínált pálinkával, vártuk haza az asszonyt. Mikor megjött, akkor kérdezték tőle, hogy asszony, mit csináltál? Beálltam: két lóval, szekérrel, esetleg ekével, taligával. Megvettem hétezer lejért a lovakat, két napig kavicsot hordtam velük, ennyi volt a boldogság. Hívattak reggel a néptanácshoz, hogy nincs nagy választás, be kell állni – meséli a vásárlást, idézi fel a hatvanas évek hangulatát Dénes bácsi.

Nyolcvanéves korában még két tehenet, lovat tartottak, aztán lassan-lassan leépült a gazdaság, jelenleg csak „csürkésznek”.

– Legkeservesebb volt az életünkben a fiunk elvesztése, tizenhárom éve kesergünk, azóta nincs nyugtunk. Nem tudták meggyógyítani. Most ott van a nagy kert, de minek? Nincs segítségünk. Ilyenkor jó, a hosszú tél után, hogy az ember ki tud menni, legalább akkor nem ülünk bent. Máshová nem is járunk, csak a boltba, templomba, kertbe – osztja meg velem szomorúan Juli néni.

Életük nagy részét boldogfalviként töltötték, elmondásuk szerint a veszekedést, vitatkozást másra hagyták, örökké engedett valamelyikük. Amikor a hosszú élet titkáról faggatom őket, akkor nagy egyetértésben mondják a receptet.

– Sok munka, az ember töltse tevékenyen az életét, fontos a jó étkezés, rendszeresség mindenben – mondja Juli néni.

– S a jó bor, jó pálinka sem árt, az ital menjen, de mértékkel, kell az is – teszi hozzá Dénes bácsi.