Lábon indul el, de a lélek is megszólal

Reménykedem benne, hogy egyszer én megöregszem, s olyan nyitottság és közvetlenség lesz bennem, mint a mostani öregekben. Elmúltál kilencven esztendős, egy szép napon beállít hozzád egy idegen azzal a céllal, hogy gyorsan kikérdezzen téged az életed féltve őrzött titkairól. Hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor Liza nénihez készültem Gagyba, akit súroló asszonyként, gyógyítóként ismernek a környéken. Az internet nem segít, semmit sem tud a témáról, erősen ajánl egy padlót vikszoló szobrot a figyelmembe, a Google tanácstalan. Muszáj gyermekkori emlékeimre hagyatkozni, keresgélni a homályban, felidézzem a faluban tevékenykedő Erzsi nénit, aki zsírral tapogatva és mondogatva gyógyított.

Polgári nevén Dankuj Élizaként emlegetik a kiskedei születésű asszonyt, Gagyba költözése után kapta az András előnevet.

Édesanyja volt az első betege

– Betöltöttem a kilencvenet januárban, nem vagyok egy mai darab én sem. Mindenki Liza néninek szólít, de én Liza és néni is csak ebben a faluban lettem. Gyermekkoromban nem tudtam számra venni az Éliza nevet, valahogy nem tetszett, mikor annyit nőttem, Erzsébetnek írattam át magam – mondja az ágyból felülve, majd rögtön kikérdez jövetelem céljáról, mint ahogy az orvos szokta a beteget panaszairól.

Mivel mindketten rendelni nem tudunk egyszerre, csalogatom elő beszélgetőtársamból a gyermekkori emlékeket, hogy kicsit többet megtudjunk róla. Ígérem az olvasónak, később én is odaadom a kezem Liza néninek, hogy az idegeim állapotával szembenézzek. Most elkalandozunk kicsit Kiskedére, ahol fiatal korának nagy részét töltötte beszélgetőtársam.

– Édesanyám kiskedei, édesapám kissolymosi volt. Apám korán meghalt, két leánytestvérem gyászolta még őt. Akkor a mezőgazdaság volt a megélhetés, mindenki ezzel foglalkozott. Tizenhat esztendős lehettem, amikor rájöttem arra, valamit adhatott az Isten nekem, amivel segíteni tudok másnak. Anyám kenyeret vetett be a kemencébe, egyszer feljajdult, hogy kiment a keze a helyéből. Megfogtam a kezét, a csuklóját helyreraktam. Ő ezt elújságolta másoknak, kezdtek jönni hozzám jönni az emberek, hamar híre ment. Én sosem szerettem magam szerepeltetni, dicsekedni azzal, mivel foglalkozom. Megmaradni csendben, a háttérben, végezni a dolgom, ez az én utam. Egy évben háromszázhatvanöt nap van, szinte minden napra kerül valaki, aki megkeres engem – kezd bele a történetbe Liza néni, aki hamar rátér a letapadt inakat felsimogatni, sikerélményeiről, kapott visszajelzéseiről beszélni.

A lábtól kezdődik minden

Férjével egy kiskedei táncmulatságban ismerkedett meg, akkor még a fiatalság összejárt, nem volt ennyire visszahúzódva mindentől. Manapság hiába kukucskál ki az utcára, nem lát sétáló fiatalokat, azt hallja, tapogatják a telefonokat, éjszaka messze vidékre járnak diszkóba. 1954-ben házasodtak össze, „bonyolult életének részleteiről” nem is akar többet megosztani Liza néni, tizenhat évet dolgoztak azért, hogy külön életbe költözzenek férjével, ez nem telt könnyen. Láthatólag ahhoz van szokva a falu egyik legidősebb embere, hogy ő szokott itt érdeklődni, kérdezősködni.

– Nálam van az utolsó állomás, azt mondják. Akik a hagyományos orvoslásban nem tudták bajaikat meggyógyítani, eljönnek hozzám. Itt ki kell kérdezni alaposan őket, betegségeiknek körülményeiről. Sokszor az is nagy dolog, hogy valaki meghallgatja a panaszokat. Én lábon indulok el, ha megérintem, megfogom, ott mindennek megvan a helye: a májnak, a vesének, a gerincnek, még a fogaknak is. Ha hideg, alacsony, ha meleg, magas a vérnyomása az illetőnek. Úgy tartom, az én kezem rendes. Régebben fogdosónak hívták az ilyen asszonyt, mint én, de egyszer valaki úgy lépett be, hogy a tudós asszonyt keresi. A Jóisten adta az érzést az ujjaimba, én azért próbálom fejleszteni magam, könyveket olvasok, régebben még lapival is gyógyítottam – közben feláll, hogy a másik szobából áthozza a talpmasszázshoz szükséges segédanyagot.

Túlterhelt gondolatok

A nyitott ajtón egy kecskedarázs érkezik a szobába, fejével kopogtatja a plafont. Míg fél szemmel követem az új látogatót, Liza néni a kezemért nyúl.

– Látja-e, ha így fogom, akkor érzem, van-e görcs a kezében. Magának nincs baj az idegeivel, úgy érzem – mondja megnyugtatóan, de ismerve a pácienst, kicsi kétségem azért támad.

– Gondolatokat hol lehet kisimítani, Liza néni? – kérdem tőle.

– Tudja, régebben nem volt ennyi betegség. Túlterhelt gondolatokkal jönnek ide, többet akarnak, mit el tudnak képzelni. Stresszesek, depressziósak. Az ilyen betegek saját maguknak keresik a bajt, magukat nyomorítják ezekkel a gondolatokkal. Aki idejön, annak segíteni akarok. Gondolom, aki hisz a gyógyulásban, az jön ide, aki nem, az otthon marad. A világban is zűrzavar van: kérdés, hogy a mostani háborúból lesz-e világháború, 2050-ig sok minden eldől. Árvizek és szárazságok váltják egymást, szokatlan jelenségek. Annyi rendszert megéltem én már. Kezdtem Mihály királlyal, folytattam Horthyval, jött Sztalin Jóska, követte Gheorghiu-Dej és Pauker Anna, aztán érkezett Ceaușescu. Most azt sem tudom, ki van a polcon – mondja kicsit elrévedve.

Istentől kapott áldás

Vannak támaszkodók ebben a bizonytalan világban, erről árulkodik az ágy mellett rongyosra olvasott Szentírás.

– Aztán egyszer véget ér az út mindenkinek, ha életet kaptál, akkor tartozol a halállal, senki sem kivétel. Míg élünk, élvezzük, vigyázzunk az egészségünkre. A legjobb érzés, amikor valaki megfogadja a tanácsot, meghúzza a vonalat a saját érdekében. Sokat mondom, hogy ne kávézzanak annyit, ne szivarazzanak annyit. Ebben az alkoholista világban talán nehezebb a szivarról leszokni, mint az italról. Ameddig a kezem bírja, még csinálom. Az akarat megvan, csak legyen erő. Áldásként tekintek az életemre minden bajával együtt, hálás vagyok ezért a tehetségért az Úrnak – zárja Liza néni a beszélgetést.

Istentől kapott áldás

Vannak támaszkodók ebben a bizonytalan világban, erről árulkodik az ágy mellett rongyosra olvasott Szentírás.

– Aztán egyszer véget ér az út mindenkinek, ha életet kaptál, akkor tartozol a halállal, senki sem kivétel. Míg élünk, élvezzük, vigyázzunk az egészségünkre. A legjobb érzés, amikor valaki megfogadja a tanácsot, meghúzza a vonalat a saját érdekében. Sokat mondom, hogy ne kávézzanak annyit, ne szivarazzanak annyit. Ebben az alkoholista világban talán nehezebb a szivarról leszokni, mint az italról. Ameddig a kezem bírja, még csinálom. Az akarat megvan, csak legyen erő. Áldásként tekintek az életemre minden bajával együtt, hálás vagyok ezért a tehetségért az Úrnak – zárja Liza néni a beszélgetést.