Egyszer gazda, utána asztalos

A Solymosi Lázon tett látogatás után találkozhattak olvasóink Ilka néni történetével. Akkor még idegenvezetőként, lelkes hazalátogatóként kísért el utamon Tímár Sándor, aki most vállalkozóként engedett bepillantást életébe. Történetünk valamikor az 1960-as évek elején kezdődött, nem a faluban, hanem kint, az erdőben. Abban az időben, amikor még népes gyermeksereg járt be Szentábrahámra tanulni, amikor még a szülők utat kellett készítsenek a kicsiknek a hóban.

– Az I–IV. osztályt végeztük kint, a tanyán; nagyon sok gyermek volt. Én 1963-ban születtem, emlékszem még a régi telekre, akkora hó volt, hogy az öregek nyomot, ösvényt kellett csináljanak, hogy iskolába tudjunk jönni. Tizenöt-húsz diák lehetett akkoriban, akik naponta tették meg a négy kilométeres távolságot a bércen – kezdi életének történetét beszélgetőtársam.

Édesapját szintén Sándornak hívták, édesanyja, Mária Magdolna bözödújfalusi származású volt. Négy gyermekkel áldotta meg szülei házasságát az Úr, mindannyian élték a régi világ munkás hétköznapjait, még mielőtt megalakították a kollektív gazdaságot.

– Nagyapám költözhetett először a Solymosi Lázra, abban az időben építettek házat maguknak itt az emberek, vásároltak földterületeket a gazdálkodásra. Még éltem a régi időt valamennyire, amikor kávás kaszával zajlott az aratás, kalangyába raktuk a gabonát. Szentábrahámhoz tartoztunk, amikor megalakították a kollektív gazdaságot, jött ki a traktor hajtotta cséplőgép hozzánk. A szüleink művelték a szentábrahámi határ egy részét – éppen ezért nem volt teljesen ismeretlen az ötödik osztályt a községközpontban kezdeni. Nem volt furcsa, hogy nincs áramszolgáltatás, akkor ez volt a természetes mindenkinek. Miután egy ideje beköltözött a faluba, kicsit elszokott a tanyai élettől, a medvék elszaporodása miatt pedig még fényes nappal is veszélyesnek tartja a sétálgatást a környéken.

Iskolába járok, asztalos inasnak állok

Elég korán kiderült számára, mivel szeretne foglalkozni, miben leli örömét. Az erdőben felcseperedő gyermekként mindig szerette a szabadságot, az állatokat. Szülei biztatására választott szakmát magának, amit a tíz osztály elvégzése után a mai napig gyakorol.

– Kicsi korban már eszkábáltam én mindenfélét, emlékszem, hogy egy nyúlketrecnek is nekiálltam volt. Az öregek mondták, tanuljak szakmát, legyen mivel megkeresni a kenyeremet. Székelykeresztúron végeztem el a tíz osztályt, utána beálltam asztalosinasnak az ottani kollektív gazdaságba; hét évet tanultam a mesterséget. Tulajdonképpen én az állatoknak vagyok nagy bolondja, a nyúlketreccel kezdődött az asztalosság, de nekem most is van juhom, lovam, pónim, struccom, emum, pávám… Amikor az állatokat elrendezem, akkor jövök le a műhelybe matatni kicsit. Lehet úgy mondani, én vagyok az egyik legrégebbi vállalkozó a községben, mert iskoláskorom óta ezzel foglalkozom. Talán még pár kőműves van ilyen régi motoros, akik űzik az ipart – mondja negyven év asztalosság után a Szentábrahámon élő beszélgetőtársam.

A mesterség kitanulása után a helyi kollektív gazdaságban találta meg számításait, ahol ugyancsak asztalosként tevékenykedett. A rendszerváltozás utáni években banki hitelből vásárolt meg a gazdasági épületből három részt.

– Elvégeztem a katonaságot Fogarason, megnősültem, 1991-ben három szakaszt megvásároltam a kollektív gazdaság épületéből. Emlékszem most is, százharmincnyolc ezer lej volt, akkoriban hatvanezerért kínáltak egy új Dáciát. Erősen változott a kamat, minél hamarabb szabadulni akartam a banktól, így kimentem Magyarországra dolgozni, de ott is ebben a szakmában tevékenykedtem. Egy év után visszafizettem a kölcsönt, elkezdtem berendezni az asztalosműhelyt. Még gyári szerszámok voltak a régi időből megmaradva, amit lassacskán kezdtem pótolni. Magyarországon ismertük meg az új szerszámokat, itthon még elavult volt a menet akkor – mondja. Vállalkozása elején leginkább lambériát, faburkolatokat gyártottak, nyílászárókat készítettek masszív fából. Mára a termopán kicsit kiszorította a fát a piacról, ez lett a divat. Negyven esztendő alatt rengeteget változott a világ, elég csak azt nézni, hogy az öregek nyári fából nem dolgoztak, csak télvíz idején kivágott faanyagot használtak, így a szú nem állt belé az anyagba.

Munkája révén találkozott a szerelemmel

A keresztúri kollektív gazdaság asztalosműhelyében először koporsókat kezdtek el gyártani, ami anyagilag is motiválta a fiatal pályakezdőt.

– Nagyon jó volt az egész, mert a nevek felírását nekem kellett végezni, az ezért járó fizetséget pedig megtarthattam magamnak. Takarékoskodni is tudtam. Egy alkalommal elvágtam a kezemet, Udvarhelyre kellett járjak kötözésre. Az unokatestvérem ott végezte az iskolát, így gyakran találkoztunk. Általa ismertem meg a feleségemet, aki neki jó barátnője volt. Én az erdőn nőttem fel, ő a blokkban. Aztán közös nevezőt találtunk, leköltöztünk a faluba, itt alakítottuk ki az életet a családunk számára – mondja mosolyogva Sanyi bácsi, akivel közben elindulunk szemügyre venni a gazdaságot. Gyermekei tevékeny részt vállalnak a mezőgazdaságban, ugyanis a gondozásukban lévő „állatbirodalmat” etetni kell.

Otthagyjuk a készülő padot, ajtót, hogy megnézzük az emut a családi házuk udvarán. Kukoricával csalogatja elő vendéglátóm a különleges madarat, aki félve és idegesen fogadja az idegen vendéget. Juhok, pónik és hatalmas strucc szalad oda hozzánk, hogy szemügyre vegyenek minket, kilessék, hozott-e a gazda valami csemegét a markában. Miközben a strucc mohón falja a házi almát, a pávák hallatják a hangjukat a szomszédságban. Tojókat vizsgálunk, akik a kakasülőn rejtőznek, frissen herélt malacok sunyítanak a pajta sarkában, idei bárányokat veszünk kézbe.

– Tudja, nekem ez az életem, ezt szeretem a legjobban csinálni. Ellátni őket, köztük lenni, az az élet, amit gyermekként megszoktam már. Mindig voltak nehéz idők az életemben, olyan nem volt, hogy könnyű legyen az élet. Család van, az vigasztalja mindig az embert, ha mindenki itthon van, mindenki egészséges, akkor nem lehet nagy nehézség, baj az életben – mondja Sanyi bácsi végszóként.