Élet az eperfa árnyékában

Gyermekkorom legszebb éveit idézte vissza a hatalmasra nőtt eperfa, mikor Birtalan Mózes bácsival az udvaron sétálunk. Eszembe jutnak azok a szentmise után alkalmak, amikor szedegettük az út mellett lévő fa alól a gyümölcsöt, ha a pipék hagytak még valamit nekünk. Egy közel száz éve ültetett fa alatt sétálgatunk, ami végigkísérte vendéglátóm életének nagy részét.

– Én a kilencvenkettedikben vagyok, valamikor kicsi koromban találtam egy fa odvában kikelt kicsi palántát, amit kivájtam onnan. Virágcserépbe ültettem, az ablakunkban nyaralt egy-két évig, aztán kiültettem, most így néz ki – vezeti fel a bácsi történetüket. Megannyi hasonlóság van fa és ember között: mindketten ehhez a földhöz ragaszkodnak, erős gyökerekkel rendelkeznek, megedzették őket az idők viharai. Mózes bácsi arra is büszke, hogy a katonaságon kívül nem igazán hagyta el szülőfaluját huzamosabb ideig, nem volt miért. A családi ház fészke Felszegben található, három nővére társaságában, egyedüli fiúként nőtt fel a Birtalan családban.

Legkisebb gyermek a családban

– A legkisebb gyermek voltam a családunkban, apám éltes ember volt, megjárta az első világháborút, a másodikra már öregembernek számított. Az egyik unokája most nyolcvanegy éves, én kilencvenkettő, nincs nagy különbség köztünk – ennek köszönhetően hallotta még az öregek különleges történeteit, meséltek neki háborúkról, boldog békeévekről.

Ismerte anyai nagyszüleit a Pap utcában, akik még az 1800-as évek végén születtek, szívesen hallgatta a háborút megjárt öregek nótáit.

– Első osztályos voltam, amikor bejöttek a magyarok, a régi román időben óvodás voltam. A román akkor még bajjal ment, az iskolában tanították, de mi egyáltalán nem kívántuk. A másik dolog pedig az, hogy a faluban sem beszélt senki románul, még otthon sem tudtak segíteni. Egy kicsit beárnyékolta azt az időt az első világháborúban történt tragédia, ami után még érződött a feszültség. 1919-ben, a háború után történt, az etédi barompiacon. Ha jól emlékszem, az április elsejei vásáron pont, ami mostanában volt szervezve. Parajdra irányítottak két román csendőrt, akik a helyi falubíró tanácsa ellenére elmentek a vásárra. Ugye, sok háborúból hazakerült férfi volt a vásáron, akiket beidomítottak, vérengzők is voltak. Ott megtörtént a tragédia, a román csendőrök egy szekérrel menekültek volna el, de a patak mellett van egy kaptató, ott a ló megkutyálta magát. Agyonverték őket, a tettesek pedig elmenekültek innen. Az a hír járta, hogy bosszúból megtizedelik a falut. Én úgy tudom, hogy korábban itt szolgált, nyugdíjas román csendőr beszélte le erről a románokat, hogy ne csinálják. Valaki bemondta, kik voltak, még azt is megállapították, hogy ki húzták le a bakancsot a halott csendőrök lábáról – meséli nagy részletességgel Mózes bácsi.

Néha-néha visszatérnek a tavaszi álmok

Édesapja, Mózes a 82-es székely gyalogezred katonájaként szolgált az első világháborúban, leginkább a lengyelországi hadszíntereket emlegették. Budapesten töltötte a katonaság egy részét, a hadikórházban volt egészségügyis. Ott lehetősége volt bepillantani a főváros pezsgő kulturális életébe, színházba jártak, művelődtek, szórakoztak. Hazatérve állandó tagja volt a dalárdának, nagyon szeretett énekelni. Talán abból az időszakból maradt hátra az dal is, amit szívesen énekelgetett a kicsi fiával kapálás, aratás közben. 

Néha-néha visszatérnek a tavaszi álmok

Néha csendes alkonyórán, ha a lárma zaj kihal,
eszembe jut egy-egy ódon, elfelejtett régi dal.
Az a nóta, amit egykor fehér téli éjszakán,
kiságyam fölé hajolva, halkan dúdolt jó anyám,
az én édes, jó anyám.

Édesanyjának, Gombos Erzsébetnek „karambolos” élete volt, amiről nem is jó hosszan beszélni. Mert sajnos nem tartott sokáig az élete, Mózes bácsi gyermekként kellett búcsút vegyen édesanyjától, akkor tizennégy éves volt.

– Sokat segítettem neki, amikor iskolából hazajöttem, akkor mindig matollálni kellett, fonalat tekergetni, csűrölni. Vágytam én el otthonról, ez a valóság. Én édesapám mellett aludtam sokáig, talán ő tanított meg engem imádkozni is. Édesanyámnál elharapódzott a betegség, egész ősszel dolgozott még a mezőn, aratott, mindent csinált, s karácsony előtt már meg volt halva. Azt mondták, rákos volt, de mi még akkor ilyenről nem is hallottunk – egyik leánytestvére látta el a háztartási feladatokat, felelősséget, aki az édesanyja helyett főzött, mosott, takarított.

Énekszóval zárult vásárok

Az egyszerű, falusi emberek életét élték, kemény munkával művelték földjeiket, közben állatokat is tartottak. Szívesen emlékszik vissza a híres etédi vásárokra, ami ünnep volt minden gazdának a környéken.

– Annyi tehén, szarvasmarha, ökör volt a falu végén, a barompiacon, hogy meg sem lehetett számlálni. Bal kézre a lovak sorakoztak, egy út választotta el az állatokat egymástól, hatalmas területen szervezték a vásárokat. Etédnek vásártartó joga volt, megvolt a vásárok pontos időpontja: január 31-én tartották a gyertyaszentelői vásárt, aztán április elsején is volt, majd Pünkösd utáni pénteken, augusztus másodikán, Szent Mihálykor, végül december ötödikén. Patakról itatták az állatokat, sok nép összegyűlt. Volt italmérés is, a Födélalja alatt padok sorakoztak, ott itták meg az áldomást, itt rendszerint énekszóval zárult az esemény délután. Az utóbbi időben már a nép több volt, mint az állat, nem a vásárral foglalkoztak, hanem a miccsel és a flekkennel. Régebb azért ment az ember a vásárra, hogy eladja az állatot, vagy vásároljon. Később inkább a kupeceké lett a főszerep, akik adták-vették az állatokat a haszonért – a vásároknak akkor volt igazi értéke, amikor földművelésből, állattartásból éltek a gazdák.

Mozgás, mint jó tanács

Rövid időre Mózes bácsi is elkerült a faluból, a fiatal kamaszévek munkával, kevés szórakozással, tekergéssel jártak nála. Ploiești-en huszárkodott, aztán Borosjenőre, majd a belényesi rajonba került, sok társa az ottani uránbányában dolgozott, aztán halt korai halált.

– A feleségem Nagyszebenben szolgált, akkor ismertem meg jobban, amikor a nővéremet meglátogattam. Nehéz volt az élet, nem mindig volt könnyű haladni. A nagyapám építette zsindelyes házat valahogy fel kellett újítani, én nem akartam megesküdni, míg kész nem lesz. Aztán a feleségem ragaszkodott ahhoz, hogy mellettem akar lenni ebben a munkában is. Süldőt, tyúkot vágtunk, felszolgálták a húslevest, sóban főtt húst pityókával, kicsi tésztával, s megültük a lakodalmat. A kollektívben bikaborjakat szerződtünk, abból lehetett egy kicsi pénzt csinálni, hogy építeni tudjunk, sokáig tartott, de kész. Ma sem tudom, hogy tudtunk naponta közel hetven árat lekaszálni, egész nap nyolcvan kilós zsákokat cipelni, sok mindent kibír az ember – házasságukat egy gyermekkel áldotta meg a Teremtő, akinek családjával jelenleg is együtt élnek, az eperfa két oldalán.

Időközben megözvegyült Mózes bácsi, utána volt egy alkalom, amikor nagyon gyengének, betegnek érezte magát.

– Húsz éve szinte meghaltam, nem ettem, nem tudtam aludni. Aztán az Isten csodát tett, mégis itt vagyok. Én már lemondtam arról, hogy az új világ dolgait megismerjem, nem értek a telefonhoz, nem tudok a bankból pénzt elvenni. Olvasgatok, teszek-veszek. Életemben szerettem járni-kelni, mozogni, szerintem ebben van a hosszú élet titka – zárja az etédi bácsi.