Örökbe vett sors

 Ritka természet – válaszolja nekem a kilencvenegy éves Pap Károly bácsi, amikor beszámolok neki arról, hogy szívesen hallgatom az öregek történeteit. A szentábrahámi öregúr magát kicsinosította érkezésem előtt, megadta a módját a találkozásnak, nagy tisztelettel fogadott családi házukban. Jelen történetünket 1933-ban kezdték írni, de visszakanyarodunk mi még a szolgabírók világába is, a családot érintő háborús eseményekről is beszélünk.

– A Pap család a faluban már csak mi vagyunk.

Valójában Kobátfalváról származik a család, apám nagyapja nagybirtokos dulló, szolgabíró volt. Nála kártyáztak az urak, ott ettek-ittak, mulatoztak. Az én ősöm pedig egyetlen éjszaka alatt elkártyázta a vagyonát, a sok gyermek mind semmi nélkül maradt, szétszéledtek a világban. Nagyapám szolgalegényként került Szentábrahámra, beházasodott a gazda családjába, így kerültek a Papok a faluba. Ezt a történetet pedig egy rokon bácsitól hallottam, aki Rugonfalván élt – vezeti fel a beszélgetést Karcsi bácsi, majd rátér saját családjának bemutatására is.

Négyen voltak testvérek, közülük már csak egy kilencvennégy éves báty él Debrecenben, az andrásfalvi nővérére és kisebb fiútestvérére szomorúan emlékszik vissza. Édesapja is nehéz, kalandos életet járt be, míg családot alapított.

– Az első világháborúban Besszarábiában szolgált,

fiatalon megsebesült, több ütközetben harcolt az oroszok ellen, legnagyobb félelme a szuronyroham volt. Amikor fogyott a lőszer, így spórolt a vezetés, de ez valójában egy kézzel vívott, véres harc volt. Végül fogságba esett, négy évet töltött Szibériában. Mindig azt mesélte, hogy ki voltak helyezve gazdákhoz, az egyszerű emberek pedig kedvesek voltak velük. Néha összegyűltek az apám korabeliek, énekelték a „Galícia szélén dörögtek az ágyúk, hajnalhasadtára megjöttek a varjúk” című nótát. Szerette énekelni ezt apám, de nem tudott énekelni. Apósom is megjárta a szibériai fogságot, hazajött, de halálát siettette a fogságban szerzett betegsége – édesanyját Kissolymosból vették örökbe, itt nőtt fel a faluban, így ismerkedtek és házasodtak össze édesapjával.

Nagyapjáról is őriz emlékeket Karcsi bácsi, elmondása szerint termetben hasonlóak voltak, de gondolkodásban nem, ugyanis beszélgetőtársam nagyon szereti a gyermekeket, „gyermek bolondja volt életében”, míg nagyapja a pajta küszöbén ülve mindig fenyegette botjával a kicsiket, amikor meglátta őket.

– Nyomorúságos volt a gyermekkor, ez a valóság,

a harmincas években román világ volt, nem szabadott magyarul beszélni. Aztán, mire iskolába kerültem, magyar iskolába, már a háború szele megérkezett hozzánk. Emlékszem még arra, hogy a németek a mi első szobánkba voltak elszállásolva, jó megjelenésű, éltes emberek társasága érkezett hozzánk. Beültettek maguk közé, kentek egy margarinos kenyeret, ami még nálunk újdonság volt. Mindjárt utánuk érkeztek a románok, elég rongyos társaság volt, kézzel font kötélen fütyögött a puska a nyakukban. Nem bántottak senkit, élelmet kerestek. Az oroszok nem házaltak, de egy öt-hat tagú csapatra emlékszem, akik az orvoslakásban fészkeltek, olyan különállóak voltak, nem tudtuk, hogy kihez tartoznak, egyáltalán tartoznak-e valahová. Apám orosz fogságban volt, félt egy kicsit, az orosz nyelvet is elfelejtette, de szóba állt velük. Anyámtól tojásrántottát kértek, nem volt konyhájuk, mint a németeknek. Andrásfalván a német utóvéd felrobbantotta a hidat, akik tűzharcba keveredtek a Kede felől érkező oroszokkal. A néptanács udvaráról ágyúzták a csekefalvi utcát, főképpen a vasúti átjáró környékét – ad részletes tájékoztatást interjúalanyom a háborús történésekről.

 A háború után hadisarcot kellett fizetni az oroszoknak, az első pár évben elvitték a termény egy részét helyből, sokat nélkülözött emiatt a lakosság. Gyermekként nem válogattak az ételben, de idősebb olvasóink számára talán ismerős az angyalbügyürü, szilvaízes derelye, amit Karcsi bácsi szívesen fogyasztott. S a laskaféléket, dióval, mindennel, ami éppen volt. Mikor a gyermekkori élményeiről faggatom, keserédes emlékek kerülnek elő.

A szülei odaadták egy gyermektelen párnak

– Negyedik osztályos lehetettem, amikor a szüleim odaadtak egy gyermektelen párnak. Amikor otthon ezt elmagyarázták, akkor lelkesedtem, de mikor odakerültem, akkor nem tudtak lelket verni belém. Tizenkét éves korom óta kaszáltam, szántottam, dolgoztam, mint egy felnőtt. Ez elkísért egészen a katonaságig, a kamaszkorom kemény munkával telt – először légvédelmi tüzérként szolgált Slobozián, majd rövid kitérő után Jászvásárra került, ahol megismerkedett jobban a román nyelvvel, felelősséggel teli munkát kapott, ami fejlesztette jellemét. Feleségével már a katonaság ideje alatt is leveleztek, komolyabban viszont a leszerelés után ismerkedtek meg.

– Úgy nézett ki a dolog, hogy szeretjük egymást. Ezt akarta hallani? – válaszolja nekem, mikor a háború után a szerelemre is részletesebben kíváncsi vagyok. 1958-ban jegyezték el egymást, hatvanegy év boldog házasságban éltek együtt.

– Ez egy rendkívül boldog időszak volt az életemben, gyűrűt húztunk, ami egy félhivatalos cselekménynek számított. Innentől az ember bizalmas a másik felé. Tudta az ember, hogy együvé tartozunk, ez volt a legjobb időszak. Az esküvőt otthon tartottuk, kisszámú rokonság részvételével. Egy fiatal srác ismerősöm harmonikán és klánétán játszott, szépen énekelt. A húsleves nálunk nemzeti eledel, ezt szolgálták fel, apósomnak és nekem is jó borom volt, Nova szőlőből – idézzük fel közösen az ünnepet.

Újabb időszak köszöntött a községre, 1961-ben elindult a villanyhálózat kiépítése, keresték az önkénteseket az iskolába, hogy az új mesterség csínját-bínját kitanulják, igénybe vehessék tudásukat a villanyvállalatnál. Karcsi bácsi Szebenben elvégezte a gyorstalpaló tanfolyamot, következő év januárjában már villanyszerelő karbantartóként felelt az öt faluért a községben.

Néha magányosnak érzi magát

– Nagy boldogság volt, hát előtte kormos lámpával éldegéltünk! Jött a rádió, majd a tévé az üzletekbe, többen részletre vették meg az új készülékeket. A Maros-Magyar Autonóm Tartomány megalakulása után áthelyeztek a segesvári irodához, a megyésítés után Csíkszeredához. 1974-ben jöttem haza, a szentábrahámi kollektív gazdaságban dolgoztam karbantartóként a rendszerváltásig, azóta nyugdíjas vagyok – azóta várja, hogy emelgessék a havi juttatást. – Meghalt a feleségem öt éve, ez megrendített engem. Sokszor megszidódok, hogy ne szomorkodjak. Minden nap itt vannak nálam, de mégis magányosnak érzem magam. Négy évig nem kapcsoltam be a tévét, most már kezdek hozzászokni, hogy van az is, megnézem a híreket, főleg mióta ez a bolond világ van. Ha időm, erőm lesz, akkor elrendezem a veteményezést, locsolok. Hogy mi a hosszú élet titka, azt kérdezi? Ejsze könnyelmű voltam, mások azt mondják. Nem így van! Építettünk a feleségemmel, küzdöttünk azért életünkben. Volt beteg időszakom is, de abból is helyrekerültem. Nyugdíjas koromban letettem a csavarhúzót, azóta a családnak élek, gazdálkodom. Szerintem ez a legfontosabb – zárja az egyik legidősebb szentábrahámi lakos a beszélgetésünket.